Na kérem, a koncert fantasztikus volt, élménybeszámoló következik:

Ceglédtől Záhonyig egy munkába induló mozdonyvezetővel beszélgettem. Magyar vasutak sajátossága, hogy hosszú utat vagy zenehallgatással, vagy dumálással bekkelik ki az emberek. Sajnos hasonló sajátosság, hogy ebbe a párbeszédbe mások belepofáznak. Esetünkben ezt a mellettünk ülő nagymama tette, így nézett ki:

Mozdonyvezető: …és úgy képzeld el, a strandon az összes szlovák csaj monokinizett!
Nagymama: Csak annyit tennék még hozzá, hogy akkor lesz itt jó világ, ha a politikusok értenek is ahhoz, amit csinálnak. Nézzék csak meg a ….

Utóbb azért kiderült, hogy kedves hölgy, csak picit nagyothall, és az unokái a kedvenc giminkbe járnak.

A koncert percre pontosan kezdődött, este 8-kor a Robert Cray és zenekara adott 45 perces bemelegítőt. Érdekes, mert utóbb belehallgattam pár lemezükbe, de élőben sokkal-sokkal dinamikusabbak. És olyan gitárja van, mint nekem (leszámítva a koptatólapot).


9 után pár perccel bejöttek Claptonék, na ők sem azt a nyugis zenét játszották. Egyébként érdekes volt nézni a zenészeket, annyira karakteresek voltak, mint egy képregényben vagy filmen szokás. Volt a cool niga (bassszgitár), a hiperaktív, vicces dobos (szintén fekete), gitáros szépfiú, a másik gitáros, aki úgy nézett ki, mint egy skandináv informatikus, a templomi orgonista, az R’n’B vokálos csaj, a latin vokálos csaj, a fúvós szekció (önmagukban jellegzetes kinézettel), meg a fehér blues-zongorista.


Vissza a zenéhez. Erős kezdés után harmadik számként jött az I shot the sheriff, mindenki énekel, ez az első ismertebb szám. Utána még több blues-rock, megállás nélkül, szóló szóló hátán. Sajnos ebbe egyszer beszállt az orgonista is, egy gyanúsan vörös színű szintin, olyan gitár (?) hangszínnel, amitől engem enyhe fejfájás kezdett kínozni, de szerencsére nem tartott sokáig. Ezután pihentetésnek egy akusztikus blokk, a Nobody knows…-ra ismét közös éneklés, mellettem egy fickó: „Na, ezt tekerjük vissza”. 3-4 blues szám következett, majd egy Wonderful tonight – Layla – Cocaine kombó.


Hát igen. Aki nem érti a lelkesedést, az kérje kölcsön Wman DVD-jét (örök hála, hogy megmutattad), majd meglátja. A Laylánál ki kell emelnem, mennyire hihetetlen látni, ahogy az öreg szólózik. Egyszerűen elképesztő.


Ráadás egy szám volt, a Crossroads, igaz, erre Cray is visszajött, így 4 gitár szólózott, tehát eltartott egy darabig.

Koncert után még hosszan szemeztem pár Claptonos pólóval (ilyenkor hajlamosabb vagyok efféle hülyeségekre), de végül is nem vettem. Az egyik ok az ára volt (nem volt olcsó), a másik pedig hogy a fiatal Clapton volt rajtuk. Én nem lázadtam a 60-as években, nekem tessék nekem rátenni 61 évesen (merthogy annyi).

Így végül póló nélkül, de jó élményekkel zártam az estét.

(Képek: Index.hu, Németh Dániel)